Három napja bújtam el ebbe a jól védett, hó elől elzárt, elhagyott verembe. Azóta itt vagyok, kivéve, mikor elmegyek enni valamit. A gazdáimnak nem tűnt föl, hogy nem vagyok otthon, mert úgyse foglalkozott velem soha senki... Talán csak a kicsi Marci, aki, ha jól tudom, nemrég lett négy éves.
Jó meleg téli bundám ugyan jól védett a hidegtől, nem szerettem azt az érzés, hogy hullik rám a hó. Óránként fel kellett állnom, hogy lerázzam magamról a havat, ami már rám potyogott.
Korgó gyomrom ébresztett rá, hogy eljött a vacsora ideje. De mit is ehetnék? Már elfogyott a kolbász, amit tegnap elcsentem a hentestől... Nincs kedvem megint lopni, mert az nehéz és fárasztó, én meg mostanában annyira lomha és valamilyen okból még lusta és óvatos is vagyok.
Kelletlenül felmásztam a verem lépcsős falán, és hangosan felnyávogtam, mikor a hűs földről egyszerre a hideg hó volt a mancsom alatt.
Körülnéztem. Egy óvatlan mezei egér épp ott talpalt a közelemben. Hopp! Még csak meg sem kellett erőltetnem magam, és máris megkaptam a farkát. Juj, ez harap! De csak azért sem engedem el. Hamm!
Bekaptam. A mezei egereknek nincs túl pompás ízük, de ez most egy jó falat volt. De ez még nem elég... mi van, ha éppen ma éjszaka kell megszülnöm a kicsiket? Márpedig az üres gyomorral nem fog menni...
Óvatosan emelve a tappancsaimat, továbbmentem. Továbbra sem volt ínyemre a hó. Na, de az a madárka ott, az már inkább!
De szerencsés vagyok ma! Már a második buta állat merészkedik a közelembe. "Mizujs, kismacska?" - mintha ezt kérdezné az a tudatlan kis fecske, aki épp felém - felém! - közeledik. "Sajnálom, kis fecském, én most megeszlek!" - gondoltam. És, ahogy gondoltam, cselekedtem.
Visszasétáltam a vermemhez, és újra leheveredtem az aljára.
Pár óra múlva kicsit rosszul kezdtem lenni. Mintha valami nagyon nyomná a hasam... Valami rugdalódzik a hasamban!!! Mit csináljak?!
Anyai ösztönöm sugallatára a hátamra feküdtem. (Bocsi, ha a macskák eredetileg nem így csinálják, de még sose láttam macskaszülést. Ezért talán maga a töri se lesz elég hiteles... ) Valahogy most hiányoltam Marci jelenlétét... Szentséges macskaistennő, mit kell ezután csinálnom?
Nemsokára már annyira fájt az alsó tájékom, hogy azt hittem belepusztulok... Aztán valami újabb ösztöni sugallatra teljes erőmből nyomni kezdtem. A zűrzavar a hasamban már olyan őrjítő volt, hogy teljesen kétségbeestem. Aztán egy kis idő után úgy éreztem, mintha kibújt volna belőlem valami. De még nem volt vége, ugyanis újabb erő feszült neki a belsőmnek, mintha ki akarna jönni.
Leszállt az éjszaka. A csillagok világítottak. Én pedig még mindig a második kicsinyemmel küszködtem. Ő jóval nagyobb volt, mint az első kiscicám...
Utolsó erőimet összegyűjtve megfeszültem, és világra hoztam a második kiscicámat. Édes Istenkém! Még mindig fáj minden tagom, de már nem rugdalódzik bennem senki.
Most vettem csak észre, hogy az idősebbik kiscicám mozdulatlanul fekszik mellettem. Szegényke megfagyhatott bunda nélkül, míg én a másik cicával küszködtem...
De a szívem azt súgta, hogy inkább foglalkozzak a másik cicával, mert őneki szoptatásra van szüksége, és melegre... Valami belső szellemem azt súgta: “Ezen már nem tudsz segíteni, Cilike! De a másikat mentsd meg, mielőtt az is megfagy! „
Búsan odamentem hát a fiatalabbik ivadékomhoz, és szoptatni kezdtem. Előbb leheveredtem a földre, és a mancsommal közelebb húztam magamhoz. Ő lelkesen szopni kezdett, és én úgy éreztem, hogy az életet szívja ki belőlem...
Mire a cicám végre jóllakott, én már szinte teljesen elaléltam. Utolsó erőmmel gyengéden a számba vettem kicsinyemet, és arrafelé botorkáltam, amerre a házunkat sejtettem.
Kimásztam a veremből, és elindultam, számban a kicsivel. A sötétben is pontosan tudtam, hogy merre van Marci, merre van az a kedves, barna hajú kisfiú...
Előttem hirtelen földerengett valami. Ez a házunk! Újult erővel nekilódultam. Kicsinyem közben már elaludt. Én már szó szerint holtfáradt voltam, de mindenképpen el akartam vinni Marcinak a kölykömet...
Bemásztam a macskaajtómon, és rögtön fellépkedtem a lépcsőn az emeletre. Onnan Marci szobájába siettem. Nagy riadalmamra ő már aludt, és nekem nem volt annyi erőm, hogy felugorjak vagy felmásszak az ágyára!
Letettem a földre a kicsinyemet, és hangos nyávogásba kezdtem. Ha lehet, úgy, hogy csak Marci ébredjen fel rá. Nemsokára elértem a célom. Az a két szép kék szem kinyílt, és teljesen kitágult a csodálkozástól. Utolsó erőmmel Marci kezébe helyeztem a kicsi szőrmókot, majd egy utolsót nyávogtam, leheveredtem a hideg padlóra, és egy utolsót pislogtam...
Most, a csillagok közül látom, hogy Marci bánatosan megsimogatja a kicsinyemet, majd lekuporodik a földre, az én testem mellé, a bundámra hajtja a fejét, és sír, csak sír... "Állj fel a földről, Marci, megfázol!" - gondoltam, és még ilyen távolságból is éreztem, hogy vizesedik a bundám Marci könnyeitől.
Mostmár csak ülök itt, a semmiben, és nézem, mi történik ott lent, azokkal az emberekkel, kik a gazdámnak mondták magukat, de semmiben sem támogattak engem; és látom azt is, hogyan gondozza másodszülött kicsinyemet a lassan-lassan felcseperedő Marci. És bizony, látom a vermet is, ahol világra hoztam két kölykömet, és látom, messze, a sok hó alatt, elsőszülött kicsinyem élettelen, kicsiny testét.....
Forras : itt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése