Egy megható- bájos történet egy kislány aszfaltra rajzolt cicájáról

"Hétfőn délután fáradtan ballagtam hazafelé a munkából.
A Deák téren, az egyik szobor lábánál, 3 év forma kislány rajzolt elmélyülten ákombákomot az aszfaltra egy fehér krétával, miközben vadul magyarázott, édesanyja pedig mobiltelefonon sikított üveghangon élete párjával, amiért hétvégén már megint nem jön Liliért -mert így hívták a kislányt.
Mikor letette a készüléket, ingerülten rángatni kezdte a kicsit, hogy keljen fel a földről, menni kell, sietni, bankba, postára, koszos a ruha, csupa kréta minden, szóval felnőttet játszott, Lili pedig sírva fakadt-teljesen érthető módon-hiszen nem fejezte be a rajzát.
- Vájjál a cica ninc kész!-mondta kétségbeesetten.
- Jó majd rajzolsz otthon másikat, ezt úgyis elmossa az eső, gyere már nagyon szépen kérlek, bezár a...
-Hozom cicát isz! Cica nem majad itt!

-Nem tudod hozni, gyere már, elkésünk! -kiabált az anyja, miközben Lili keservesen sírt.
Nem akartam beleszólni, mert tudom, neki is nehéz és a kicsinek is, rohan a világ, mindenkinek más a gondja, az egyiknek a csekk, a háztartás, a magánélet, a másiknak a fantáziavilág és a mesebirodalom, de valami megmozdult bennem és leguggoltam Lili mellé,elővettem egy zsebkendőt és azt mondtam neki:
- Szia, Viki vagyok. Tudok egy varázslatot. Itt ez a zsebkendő, meg előhalászok egy tollat a táskámból várjál...na meg is van. Most figyelj! A varázstollal belerajzolom a zsebkendőbe a cicádat, így magaddal tudod vinni.
Lili hatalmas, könnyáztatta szemekkel nézett rám, édesanyja zavarban volt, egyik kezével a gyereket húzta, a másikkal a telefonját piszkálta, szabadulni akart a helyzetből.
- Jó, akkoj én viszem cicát-mondta a csöppség némi gondolkodás után-te meg majadj itt, üjjé le mászik cica mejjé ész vigyázzá já.
- Így lesz-mondtam, és leültem a Deák tér kellős közepére az ákombákom mellé.
Lilit elrángatta édesanyja, az apró kislány pedig minden lépés után hátrafordult és megnézte, ott ülök-e még a cicája mellett.
Ott ültem, még akkor is, mikor már eltűntek a távolban és csak a járókelők néztek rám furcsán.
Ott ültem, és azon gondolkodtam, hogy nem, azt hiszen én valóban, egyáltalán, és sohasem akarok felnőtt lenni."

Forras : itt...