A születésnapomon talátam egy macskát.
Ott tartottam, hogy gazdát keresek neki. A házban élő egyik nő elvitte egy ismerőséhez, majd egy nappal később becsöngetett hozzám, hogy sajnos ott nem maradhat a macska, mert ők nem akarják beengedni a házba, csórikám meg szobamacska lehetett régen, folyton az ajtó előtt nyervog. Kérdezte, hogy nem tudnám-e mégiscsak befogadni.
Ezt már komoly jelnek vettem, és – bár közben találtam egy másik potenciális gazdit – úgy döntöttem, teszünk még egy próbát. A(z időnként) macskaallergiás nagylányomat elhoztam hamarabb az iskolából a napköziből, és allergiagyógyszerrel plusz kálciummal felszerelkezve összeeresztettem a cirmossal. Egy icipici szemkörnyéki pirosságot kivéve semmi tünet nem jött elő. Az egyik legnagyobb akadály elhárult tehát.
A következő a lakás tulajdonosa volt, akinek jeleznem kellett, hogy négylábút szeretnék tartani (a bérleti szerződés elviekben ezt kizárta). A tulaj jó fej volt, azt mondta, ha vállalom a felelősséget a macskáért, és az esetleges kárt megtérítem, akkor részéről nincs akadálya. Hurrá, jöhet az állatorvos! Chip nem volt a macskában, ezt a hiányosságot gyorsan pótoltuk, kapott oltást, féreghajtót, meg gyulladáscsökkentő injekciókat, mert fájdalmai voltak (vagy leesett valahonnan, vagy megrugdosták, ez már sosem derül ki).
Egy héttel később kiheréltettük, egyrészt a szag miatt, másrészt mert folyamatosan nyávogott és szökni akart. Kapott egy kockás fekhelyet, vettünk kajákat, macskavécét, almot, és később egy hordozótáskát is. (Jelzem, valóban nem olcsó mulatság egy macska.)
Ez a következőkben még inkább megerősítést nyert. Néhány hét múlva a macska alig tudott lábra állni. Az állatorvos már név szerint köszönt nekünk, majd elvégzett egy csomó igen költséges vizsgálatot: gerincröntgent, szív- és hasi ultrahangot, vérvizsgálatokat. Egyik sem mutatott a normálishoz képest eltérést. Újabb drága injekciók következtek, majd a macska szép lassan teljesen helyrejött, és azóta is jól van. (Leszámítva a szaruhártya sérülését, amire szemcseppeket és krémeket kapott.) Az állatorvos a végén kiállított egy „törzsvásárlói” kártyát is nekünk.
A néven sokáig törpöltünk. Én beértem volna a Cirmivel, de a család ezerrel tiltakozott ellene. Az oltási könyvbe végül a Rozé név került. Mert az olyan „félig vörös”, mint a macska, és kedveljük. Rozé egyébként bújós-dorombolós-hízelgős kis dög, levette a lábáról az egész családot. Sokszor kell vele játszani, kergetőzni, de bújócskázni is szeret: ilyenkor végigoson a lakáson, és ha megtalál, megijeszt. Megrázza a fejét, felugrik a kanapéra, majd elszalad. Van, hogy derült égből egyszer csak a lábamra ugrik, majd elfut.
Legtöbbször azonban összegömbölyödve alszik vagy a takarón, vagy a radiátor melletti bőrönd tetején. (Azon sem lehet nem röhögni, amikor a macska a lehető „legjobb” pillanatban hány az ágy mellé vagy veri le az éjjeliszekrényről az orrsprayt.)
Sajnos a kanapé karfáján a huzat kezd bolyhosodni, nem lehet lebeszélni róla, hogy azon élesítse a karmait. A papírzacskók és a dobozok szintén olyan mágikus erővel hatnak rá, hogy azonnal belebújik, ha talál egyet, és fel van háborodva, ha kitessékeled a bevásárlószatyorból.
A soványan talált macskát sikerült felhizlalni jófajta „táppal”, most már oda kell figyelni, nehogy Garfield legyen belőle. A gyerekek minden nap megbeszélik, hogy ki adjon neki vacsorát, és hajlandóak időnként az almot is kitisztítani.
Ha a hétvégét nem itthon töltjük, fogom a hordozótáskát, belecsatolom Rozét, és megyünk. Az autóban békésen alszik, más lakásban és az irodában is otthon érzi magát. Talán még sátrazni is elvisszük nyáron. Ő a „legkisebb közös többszőrös”. Nem bántam meg, hogy megtartottuk a papagáj meg a hörcsög mellett, a kezdeti nehézségek ellenére boldoggá teszi a napjainkat. Mert macskák nélkül lehet élni... de nem érdemes.
Forras : itt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése